A nyolcvanas évek legjobb akciófilmjének folytatásában Bruce leosztja a gonosz terroristákat a washingtoni reptéren… Die Hard 2. kritika.
Die Hard 2. (1990)
“Motherfuckin’ motherfucker!”
Ki a rendező: A finn születésű Renny Harlin, akinek első nagy hollywoodi produkciója meglehetősen felemásra sikeredett (Rémálom az Elm utcában 4.). De aztán két évvel később jelen posztunk tárgyával meglehetősen nagyot durrantott, és az álomgyár egyik legsikeresebb akciófilm rendezőjévé lépett elő a kilencvenes években olyan filmekkel mint a Cliffhanger, az Utánunk a tűzözön (ha jól emlékszem itt jött össze Geena Davis-szel) vagy a Háborgó mélység.
Ki játszik benne: A germán származású Bruce Willis, akinek máig John McClane a leg(el)ismertebb szerepe, pedig temérdek akció- és egyéb műfajú filmben szerepelt (Az utolsó cserkész, Hatodik érzék, Az ötödik elem, Armageddon, Ponyvaregény, Grindhouse, Sin City – csak hogy az ismertebbeket említsük). Willis mellett ismét felbukkan a csaját alakító Bonnie Bedelia, illetve az egyik főgonosz szerepében Franco Nero.
Mi a sztori: Karácsony este – Dulles International Airport, Washington. John McClane a feleségét várja a reptéren, miközben feltűnik neki két gyanús alak, akikről hamarosan kiderül, hogy valóban rosszban sántikálnak. De ez még csak a kezdet: egy marcona elitkatonákból álló terroristacsoport ugyanis nem sokkal később átveszi az irányítást a reptér biztonsági rendszere felett, és megbénítja a teljes légi forgalmat. McClane-nek igyekeznie kell, mivel a leszálló járatok egyikén ott ül a felesége, a fenn köröző gépekben pedig vészesen fogy a kerozin.
Szerintem felnő az első részhez, a harmadik és a negyedik rész nem tudott felnőni az első kettőhöz, azoknak már kár volt Die Hard nevet adni