Nem semmi, hogy Ben Stiller irányításával milyen támadás készül a humorérzékkel rendelkező mozinézők rekeszizmai ellen: egy filmben Jack Black, Robert Downey Jr., és maga a rendező, Stiller. Ráadásul végre a tehetséges komikusoknak teret is adnak a lubickolásra ezzel a debil alapsztorival - arról nem is beszélve, hogy Downey négerré műtésének jóvoltából milyen gyorsan feltöltődik majd a premier után a film IMDb adatlapjának “memorable quotes” menüpontja.
Az külön pozitívum, hogy a forgatókönyvet is Stiller írja (legutóljára a Zoolandernél tett hasonlót), így ezúttal nincs ráutalva a mások által megírt igen gyenge szituációkra és karakterekre - hisz lássuk be, a három főszereplő közül az utóbbi években ő teljesített a leggyengébben szakmailag. Robert Downey Jr. viszont szárnyal, az utóbbi időbben hatalmas népszerűségre tett szert mind a szakma, mind a közönség köreiben (újfent), és a The Soloist című készülő drámájával (vezényel az Atonementes Joe Wright) úgy tűnik, komolyabb díjakra is eséllyel pályázhat
A Variety információi szerint mindenki kedvenc kultrendezője az Inglorious Bastards-on kívül egy másik remake projektbe is belefogott, olyannyira, hogy egyelőre nem tisztázott, melyik is kerül hamarabb a mozikba: Tarantino mindenesetre ígéri, hogy 2009-ben még a Jézuska előtt bekopogtat a mozikba vagy egy rakás II. világháborús fegyenc, vagy…
Tera Patrick. Ezen hír megírásának apropója ugyanis az az infó, mely szerint a Faster, Pussycat! Kill!… Kill! főszerepére a pornóipar talán Jenna Jameson mellett legnevesebb üdvöskéjét, Ms. Patrickot szemelte ki a színészeit mindig tökéletesen kiválasztó direktor. A rendezőnek ugyebár a szerepre nem elsősorban A-listás színésznőkre lesz szüksége (a film olyan lesz, mint a Halálbiztos, hisz azt is ennek az eredetije inspirálta többek közt), Patrick pedig most kacsintgatna a mainstream felé, így könnyen lehet, érdekeik egy szerződésben fonódnak össze.
Ki a rendező: Timur Bekmambetov, akinek a nevét igazából 2004-től kezdték el memorizálgatni a kritikusok, mikor is Éjszakai Őrség nevű fantasy-jával rázta fel az orosz filmipart. Két évre rá leforgatta a második részt, a Nappali Őrséget, és a trilógia befejező darabja is készül már. Penge Borisz honfitársa amúgy leginkább filmjeinek egyedi látványvilágáról ismeretes, különös tekintettel az akciójelenetekre, melyek egyrészt magasról tesznek a fizika törvényeire, másrészt pedig igen kevés pénzből elő tudja őket állítani Timur bácsi és stábja (bár tény, ezt 2001-es The Arena c. filmjénél még playmate-ekkel érte el).
Ki játszik benne: a főszerepet James McAvoy kapta, aki az egyik legfelkapottabb fiatal sztár, ráadásul Shia Laböffel szemben őt a képességei miatt favorizálják annyira (ebben a filmben mondjuk pont nem), amiket olyan filmekben nézhettünk eddig, mint az Utolsó Skót Király (még Whitaker árnyékában is észrevehető volt a srác, pedig az nem kis dolog), vagy a Narnia krónikái, de csábította már el ő Keira Knightley-t (Vágy és Vezeklés) és Anne Hathaway-t (Becoming Jane) is.
Fox szerepében az örök megosztó Angelina Jolie tér vissza ezúttal hús-vér valójában a mainstreambe, persze azért a szerep nem új neki, lövöldözött ő már morcos fejjel, csak akkor kevesebb ruha volt rajta. Brad Pitt asszonykája már bizonyította azért, hogy filmjeiben nem csak azt érdemes figyelni, hogy mikor kerül le róla a ruha, hisz játszott ő komolyabb szerepekben is, az Észvesztőért például Oscart is kapott, de a Hatalmas szívért is díjazgatták.
Mellette a legnagyobb név a franchise-ban persze Morgan Freeman, aki a 80-as évek vége óta voltaképp folyamatosan forgat, rengeteg filmben szerepelt, hogy a legnagyobbakat említsük: Miss Daisy sofőrje (Oscar), Robin Hood (400 millió), Nincs Bocsánat (western-alapmű), Remény rabjai (Oscar-jelölés), Hetedik (thriller-alapmű), Deep Impact (300 millió), Minden6ó (500 millió), Millió dolláros bébi (Oscar-jelölés), Batman: Kezdődik! (400 millió), stb. No meg jelenleg is 6 készülő filmje van, ebből egy Chris Nolannel várhatóan a nyár filmje lesz, de van Fincher-projektje is, és Mandelát is eljátsza majd Eastwood papa irányítása alatt. Amúgy nem először játszik elnököt, volt ő már amerikai elnök is, de aztán szintet lépett, és Isten lett.
A mellékszerepekben amúgy megtalálhatjuk még Thomas Kretschmannt, Terence Stampet, a Common névre hallgató common néger rappert, és az Őrség-filmek sztárját, Konstantin Khabensky-t is.
Mi a sztori: Wesley még az átlagnál is szürkébb irodai aktakukac, a főnöke szivatja, tartása nincs, pánikrohamai ellen gyógyszerekkel küzd, a barátnője pedig a legjobb haverjával csalja, ráadásul tud róla. Ám egyik nap felkeresi egy Fox nevű nő, miszerint az apjáról nem teljesen helytálló az, hogy pilótaként halt meg, ugyanis előző nap lőtték le egy felhőkarcoló tetején, és nagyon szeretnék, hogy átvegye a helyét - ráadásul apja gyilkosa rögtön az életére is tör, így aztán Wesley-nek nem nagyon marad más választása, mint hogy csatlakozzon a Testvériséghez.
Értékelés:
A képregény
Millar a Wanted képében meglehetősen érdekes koktélt alkotott, mind a szereplők, mind a történet tekintetében, de kezdjük utóbbival. A mű főhőse Wesley Gibson, irodai aktakukac, másodállásban pedig egy rakás szerencsétlenség, akit a legjobb haverjával csal a barátnője. Nap, mint nap elviseli zsarnokoskodó főnöke baszogatásait, hagyja, hogy belekössenek, hogy semmibe nézzék, ergo egy tartás és karakter nélküli szürke folt a nagyvárosok társadalmának szennyes lepedőjén. Ergo a külsőre Eminemről mintázott srác ’99 három nagy filmje közül kettőnek, a Fight Club Narrátorának, és a Mátrix Mr. Andersonjának a nyomában éli az „életét”.
Ám már rögtön az első füzet elején megmutatja nekünk Millar, hogy itt bizony komolyabb dolgok is történnek, mint egy önnön szürkeségébe belefúló srác: láthatjuk, amint egy ferde(hajlamú) este után csapdába csalnak és lelőnek (kétvárosnyi távolságból)egy bizonyos The Killert (aki gyanúsan hasonlít a fiatalabb Tommy Lee Jones-ra), aki halála előtt természetfölötti fizikális és fegyverhasználati képességekről tesz tanúbizonyságot. Már az illető temetésén láthatjuk a karakterdizájnokon: ez is szuperhősös képregény lesz, hisz jó pár szereplő néz ki úgy, mint aki egy fantasy regényből lépett ki.
Ezután visszatérünk Wesley-hez, akit hamarosan beszervez egy Halle Berry-ről mintázott, Fox névre hallgató gyilkos (hogy foglalkozását prezentálja, gyorsan le is lő egy kávézónyi embert) egy Fraternity névre hallgató szervezetbe, mely szuperfőgonoszokat tömörít magába egész konkrétan. Ahogy a szuperhősök is gyakran tömörülnek szervezetekbe egyes képregényekben, a gonoszok is gyakorta szövetségre lépnek, ez történt most is. Bár egy híres arcot sem láthatunk, de soknak megvan a Wanted-beli alteregója (Joker, Ra’s Al Ghul, Riddler, stb), akik azonban nem harcolnak senki ellen: pár évtizeddel ezelőtt ugyanis kiirtották az összes szuperhőst, így most nyugodtan szervezettbűnözhetnek.
Gyorsan ki is képzik Wesley-t (a kiképzés jelentős része ártatlan emberek megölése), valamint közlik vele, hogy The Killer volt az apja, és a nyomába kéne lépnie. Eztán jön egy kis magyarázat az öt nemzetközi szupergonosz-szervezetről, a kötelező árulás, csavarok, és végül egy elég hatásos befejezés, kiszólással az olvasónak.
Összességében tehát a Wanted egy a szuperhősök világába töltött Fight Clubnak mondható, mely ugyan leült néhol (olyankor, mikor átment hétköznapi képregénybe), de összességében üdítő kuriózumként hat az alteregós lastexruhás bohócok közt. Nyers modorával, és vulgáris nyelvezetével tökéletesen el tudja érni azt, hogy egyből eljusson minden olvasó tudatába a lényege.
A film
Már az első trailer után is látszott: Bekmambetov jócskán változtatott a képregényen, és meglehetősen kevés dolgot hagyott meg, ami egyrészt érthető, mert a rendelkezésére álló maximális 120 perces játékidőbe csak amolyan Harry Potteresen lebutítva fért volna bele a cselekmény, másrészt nem állt rendelkezésére akkora költségvetés, amivel megvalósítható lett volna a hű adaptáció. Sült már el az ilyesmi jól (bár a Constantine esetében főleg a főhős változott, Stingről Neora ugye), de olyan kötélen kellett a készítőknek táncolniuk, mely alatt vérszomjas Wanted-rajongók lestek az ügyetlenekre (mint minden képregény esetén, itt is megvan a meglehetősen irritáló, csőlátó fanbázis).
A történetet tehát meg kellett változtatni, és egyrészt elhagyni mindent, ami lastexből van, másrészt kicsit közelebb hozni a dolgot a realitáshoz – ami végülis sikerült is, hisz voltaképp az összes irreális elem az akciójelenetekbe került (meg ugye a szövetbe), amivel megint kockáztatott a rendező, hisz most pont a képregényt nem ismerők fújhattak rá, akik nem tudták, hogy már Millar is magasról szart a fizikára. Sajnos elég kevesen tudták, hogy a Wanted képregény alapján készült, így aztán voltak kiakadások a kanyarodó töltényeken. Olyanoktól, akik nyugodt szívvel elfogadták, hogy egy fotóst megcsíp egy alig őrzött hiperpók, és ettől megtanul magának menő rucit tervezni, és a csuklóján keresztül kifújni az orrát – azért mert képregény, és már az alapban is ez volt. A Wantedben is, kérem szépen, csak nem pont így, tehát már eleve nem állják meg a helyüket a Shoot ’em Uphoz hasonlítgatások.
De persze nem ez volt az egyetlen változás, a másik igen szembetűnő dolog a szerepekre választott (amúgy kiváló, és itt is jól teljesítő) színészek külseje volt: James McAvoy, az Utolsó Skót Király doktora nem hasonlít túlságosan Eminemre (furcsállták is sokan, hogy elvállalta, de így utólag biztos nem bánta meg), Angelina Jolie-t pedig attól, hogy lassítás nélkül tud ugyanolyan szexin kijönni a vízből, mint Halle Berry (akik meg a Beowulfnál kritizálták a testét, meg azt, hogy CG az egész, azoknak a seggdublőze most megmutatja, hogy mit is nyaljanak ki), még elég nehéz vele összekeverni. The Killer is fiatalabb (ennek okát most nem lőném el még spoiler-warning mellett sem), és Professor is Sloanra változtatta a nevét, és amennyire hasonlított anno egy mini geek Lex Luthorra, most annyira lett ő Somerset nyomozó a Hetedikből – de nem gond, legalább megmutatta, hogy nem Samuel L. Jackson az egyetlen néger színész, aki veszettül cool módon tudja bármilyen szövegkörnyezetben a motherfucker szót mondani.
Ezzel pedig véget is ér a közös karakterek listája, leszámítva Wesley régi életének kiegészítő szerepeit, bár a főnöke kifehéredett (úgy túl sok lett volna a gonosz néger a filmben), de ez nem oszt. Talán még Rictus-t említik meg, de teljesen feleslegesen, így egy maszkos, „még a gonoszok közt is ő a gonosz” karakterből egy név, és egy hozzá tartozó hulla lett. A régiek helyett új karakterek jöttek (pl. a Watch-filmek főszereplője által alakított The Exterminator), és a Testvériség maga is új életcélt kapott: szupergonoszkodás helyett ezúttal egy bérgyilkos-klán lettek, akik lehetetlen célpontokat kapnak, hogy olyan gyilkosságokat mutathassanak be, melyekkel fityiszt mutatnak az ilyen Ethan Hunt-szintű bohócoknak. És a szereplők, a történet, valamint a világ mellett más is változott: a fordulatok is újak lettek, így aztán a képregény rajongói voltaképp egy új Wantedot kapnak, és izgulhatnak a végén. Ha szerencséjük lesz, majd valaki csinál belőle egy (hű) animációs sorozatot, ahol végre mozgásban is láthatják kedvenc történéseiket.
Képregény-adaptációként tehát a film gyökeresen ellentétes a Sin City-szerű képről képre feldolgozásokkal, ám mégis sikerrel veszi ezt a buktatót. Viszont maradt még jó pár: többek közt a képregénynek üzenete van, ami az egyik oka a népszerűségének, így ezt a filmből sem hagyhatták ki – és ahogy a képregényben is leomlik a szereplők és az olvasó közt az a bizonyos negyedik fal, így a filmben is ezt a megoldást választották. Bár itt kisebb a jelentősége az üzenet dolognak, de azért a kiszólások hatásosak tudnak lenni – igazából itt is elmegy idő azzal, hogy bemutassák azt a kalap szart, amit Wesley életnek hív, csak a kitörést hagyták ki szinte teljesen. A filmben az az idő a kiképzéssel megy el, hadd ne mondjam, mennyire feleslegesen: amit unt az ember a Kickboxerben meg a Rocky-ban, azt fogja itt is unni – hisz mindenki vágja, hogy a kezdeti kudarcok ellenére úgyis eredményes lesz a training, és lesz majd montázs is. Hagyjuk már.
Igazából tehát a film elképesztően jól siklik akkor, mikor beindul az akció, Danny Elfmant felébresztik a zenészei, és a vágónak kiújul az epilepsziája (szerencsére nem sűrűn), és néha a sok kiképzés meg filozofálás miatt meg-megakad, de nem vészesen. Még mielőtt befejezném, hadd vegyem fel a Danny Elfman-szálat: jól válogattak zenéket a filmhez, az Everyday Is Exactly The Same legalább akkora labda volt, mint a Rock ’N Roll Queen a RocknRolla előzeteshez, Elfman Little Things nevű dalocskája pedig szintén telitalálat, a score annyira nem jó, de megteszi, egész kellemes volt magában hallgatni.
Végezetül tehát azt kell mondanom, a Wanted képregény-adaptációként, és önálló akciófilmként egyaránt megállja a helyét. Az irreális akciójelenetek engem abszolút nem zavartak, hisz teljesen magukévá tették a cool jelzőt, és abszolút nem volt célja a filmnek a realitás, a néző sem várt semmi ilyesmit. Néhol leült a film, mint mondtam, ellenben lubickolt az akciók közben, és kellő arányban még humort is csempésztek a dologba a készítők. Az Év Akciófilmje díjért tehát már beadta a film a jelentkezését, várjuk a vetélytársakat.
Érdekes lesz majd, ha a remake kapcsán újra köztudatba kerül az ‘51-es sci-fi klasszikus, és bő 50 év távlatából kezdenek majd az emberek véleményt formálni róla. Mert lássuk be, az átlag XXI. századi mozinézőnek (igen, most úgy döntöttem, sznob leszek) nem olyan könnyű megértenie azt, hogy egy robot se nem Terminátor, se nem Wall-E, valamint azt, hogy az idegeneket nem tartja fel se a Fresh Prince, se Mr. Katie Holmes, és az ajtót se nyomja majd mindig Mel Gibson.
Klaatu és Gort látogatásának megfilmesített története ugyanis jóval színesebb, és érdekesebb volt, mint utódainak nagy része az inváziós filmek terén, és nagyapáink idején mondott el olyan dolgokat, amik olyan 20 éve számítanak felkapottnak, és 10 éve közhelynek. Most nincs poszt-világháborús korszak, és nem fújnak a hidegháború szellői sem, de David Scarpa nyilván talált elég történést kis bolygónkon, melyek segítségével aktualizálhatta a történetet. Én amúgy bízom benne, az Utolsó Erőd emlékeim szerint nem volt rossz, és a Scott Derrickson rendező által jegyzett Ördögűzés Emily Rose Üdvéért is jó recenziókat kapott, tehát a stáb egy része kipipálva.
A színészi felhozatal már az előzőeknél nagyobb neveket tartalmaz: Keanu, Connelly, és a jóöreg Cleese mind jó választásnak tűnnek. A költségvetés a trailer alapján meglehetősen magas, tehát sokat remélnek a filmtől, ami az én meglátásom szerint azt is jelenti, hogy az aktualizáláson felül is jelentős eltérések lesznek az eredetitől, és a trailer is ezt erősíti meg. Boldog nem vagyok tőle, de a trailer határozottan tetszik, így már csak azt kell eldöntenem, a várólistára úgy írjam-e fel a filmet, hogy A Nap, Amikor A Föld Megállt, vagy A Nap, Amikor A Föld Elhallgatott?
Nemrég napvilágot látott a 22. Bond-film teaser trailere, melyben Marc Forster tanúbizonyságot tett arról, hogy a Casino Royale után elkészült utolsó Bourne-részt is jó sokszor látták a készítők, lesz itt minden: kali stílusban prezentált közelharc, épületek közti közlekedés a tetőtér magasságában, krosszmotor-bemutató, stb.
No meg visszatér a CIA Bondja (Halle azért szebb volt, mint ez a néger Homer Simpson), M továbbra is súlyos arcizom-görcsökkel küzd majd, Craiget ismét ott vetkőztetik le, ahol csak tudják, viszont lényeges változás, hogy az Aston Martint végre megtanulta vezetni a szöszi, így lesz üldözés, és ami még jobb, lesz majd a Hitmant nézhetővé tevő, és amúgy szívesen vetkőző Olga Kurylenko. Meg Gemma Arterton is, de ez kit érdekel?
A koncepció szerint ezúttal egy bosszúra szomjazó, megkeseredett Bond néz majd farkasszemet a gengszterekkel és a csőlátó Bond-fanokkal, remélhetőleg ez az akciók keménységén is érződik, “no mercy” elvet a népnek. Novemberben tehát meglátjuk majd, hogy mi történik rögtön a Casino Royale utolsó jelenete után, hogy Bondnak mi dolga lesz majd Bolíviában, Ausztriában, és Dél-Amerikában, és hogy Mathieu Amalric vajon elég kickass lesz-e ahhoz, hogy legalább megsebezze Bondot, mielőtt az elejt egy ötcsillagos beszólást az akcentusára, és egy olyan helyre küldi, amit az olyan emberek érdemelnének, akik az A Quantum csendje címet adták ennek a mozinak.
Feliratot a népnek! Nos bizony ezen nézetem alapján rendszeresen keveredem vitába ismerőseimmel illetve aktuális mozipartnereimmel, hogy akkor most vajon hogyan jobb megtekinteni egy filmet: szinkronosan vagy feliratosan? Csé szerint például a szinkronnak áll a világ, az ő elmélete szerint vígjátékot feliratosan nézni egyenesen szentségtörés, merthogy a vígjáték az csak szinkronosan jó: csak úgy jönnek át igazán a poénok (mondjuk ezzel már alapból nem értek egyet, lásd pl. Borat vagy Talladega Nights).
A szinkronpártiak többféle szempontot sorakoztatnak fel álláspontjuk védelmére. Egyrészt milyen fasza, hogy nem kell olvasgatni a mozivászon alsó egyharmadát, és legalább az összképre lehet koncentrálni (oké, ez utóbbiban van némi ráció). Vagy aztán ott van a szinkronfetisiszták másik adu ásza, hogy a magyar szinkron világhírű minőségű. Na akkor most gyorsan hozzá is tenném, hogy szerintem inkább csak volt - úgy jó 15 évvel ezelőtt, amikor még a minőségre és nem a mennyiségre koncentráltak. Continue reading ‘Szinkron avagy felirat?’
“Do you want to hear the story about the cow with trapped wind? It’s a fucking deadly story!”
Ki a rendező: A londoni születésű, ír felmenőkkel rendelkező Martin McDonagh, aki elsősorban elismert drámaíró. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag minden színdarabja Írországban játszódik, ő maga csak néhány nyarat töltött ott, ezért aztán gyakran kritizálják (főleg Írországban), hogy az általa megjelenített karakterek vajon mennyire is írek. McDonagh egyébként inspirációját - saját bevallása szerint - tévé- és mozifilmekből szerezte, és különösen nagy hatással voltak rá David Lynch, Martin Scorsese illetve Quentin Tarantino munkái. 2004-ben megpróbálkozott a filmezéssel, és elkészítette jelen ismertetőnk tárgyát, mellyel aztán nagy meglepetésre el is nyerte a legjobb rövidfilmnek járó aranyszobrocskát a 2006-os Oscar-átadón (igen, rövidfilmről van szó).
Ki játszik benne: Brendan Gleeson, aki az In Bruges-ben is feltűnt Colin Farell oldalán. A sokoldalú ír színész nem éppen fiatalon kezdte a szakmát: 34 évesen forgatta első filmjét, miután otthagyta a középiskolai tanári állását Dublinban. Az évek folyamán aztán több neves hollywoodi produkcióban is szerepelt, ilyenek voltak például A rettenthetetlen, a Mission Impossible 2., az AI: Mesterséges értelem, a Hideghegy, a Harry Potter vagy a Beowulf.
A másik főszereplő, a szintén ír származású Ruaidhri Conroy. Karrierjét gyerekszínészként kezdte az 1992-es Irány a nyugat című kalandfilmben, amiben történetesen pont Brendan Gleeson-nal játszott együtt. Később Martin McDonagh több színdarabjában is felbukkant.
Mi a sztori: Az egyszerű hétköznapi figura, Donnelly borzalmas híreket kap: a kórházban közlik vele, hogy felesége hajnalban elhunyt. Emberünk lelkileg összeomlik, majd vonatra száll, hogy visszautazzon Dublinba. Itt aztán a véletlen különös közjátékának köszönhetően összefut egy házaspárral illetve egy finoman szólva is furán viselkedő sráccal, akinek mindenről és mindenkiről megvan a maga véleménye, és azt nem is hajlandó véka alá rejteni, legyen akármilyen extrém is. A kegyetlenül szenvedő Donelly a vonatút során kénytelen rájönni, hogy mindannyiuk elvesztett valami fontosat aznap éjjel, és legyenek akármilyen ismeretlenek is egymás számára, a gyász különös köteléke mégis összetartja őket.
Értékelés: Bejött az In Bruges? Nagyon jó, akkor ezt a mindösszes 27 perces szösszenetet ki ne hagyd, az isten szerelmére!
Mi a fenéről hablatyolok itt össze-vissza? Nos, a fentebb említett bérgyilkosos fekete komédia direktorának Oscar-díjas rövidfilmjéről van itt szó, kérem szépen, mely nem mellékesen az elmúlt évek egyik legjobb rendezői bemutatkozása.
Nem igazán jellemző rám, hogy rövidfilmekkel múlatnám a mostanában egyre drágább szabadidőmet, de erre a darabra egyszerűen nem tudtam nemet mondani, egyébként is nagyon bejött korábban az In Bruges (konkrétan a stílusa illetve a hangulata fogott meg), és többet akartam látni a rendezőjétől. Az pedig, hogy szinte minden általam olvasott kritikában méltatták ezt az alig félórás minitörténetet, illetve hogy egy Oscar-díjas első rendezésről van szó, nos, az különösen felkeltette az érdeklődésem.
A Six Shooter egy meglehetősen különös hangulatú szerzői darab, mely a halált helyezi a középpontba, azonban ezt oldandó, helyenként igen morbid fekete humorba csap át (úgy kábé a Sírhant Művek vagy a Halálos temetés szintjén). Van ebben a 27 percben összesűrítve természetes halál, emberölés, öngyilkosság, westernbe illő leszámolás, felrobbanó tehén, stb. - mindez gyilkos humorral átszőve (előre szólok, hogy a morbiditásra érzékenyek bele se kezdjenek, nem fog nekik tetszeni!). A súlyos alaptéma ellenére - a szenvedés, a fájdalom és a gyász mellett - azért ugyanúgy helyet kap az életigenlés és az isteni megváltás motívuma is, így ez könnyít valamit a történeten, és hangulatügyileg kevésbé amortizál le mint hasonló darabok (lásd pl. Todd Solondz féle Happiness).
Brendan Gleeson rulez, tudom, hogy rengeteg filmben szerepelt már, de bevallom, soha nem figyeltem fel rá igazán, az In Bruges-ben szúrtam ki először, hogy igenis, ez a pasas tud valamit. A Six Shooter-ben egy szimpatikus átlagembert alakít, aki megpróbálja feldolgozni feleségének halálhírét. Ugyanazt a megfontolt és visszafogott karaktert hozza itt is mint Colin Farrell oldalán. Nagyon bejött az alakítása, tehetséges egy a pali na, érdemes megjegyezni a nevét!
A legmeglepőbb viszont az, hogy nem is a kiváló Gleeson az igazán nagy meglepetés, hanem az ultraidegesítő szófosó gépet alakító Rúaidhrí Conroy. Nem tudom honnan szalajtották ezt a srácot, de valami eszméletlen, amit itt művelt: ahány jelenetben szerepelt, annyiszor játszott le mindenkit a vászonról, beleértve még az egyébként remek Gleeson-t is. Egyszerűen nem bírtam megállni röhögés nélkül azokat az elszállt dumákat, amiket lenyomott (már maga az frenetikus volt, ahogyan előadta!). Bár ahogyan most az imdbs adatlapját böngészgetem, úgy látszik, régi motoros már a srác (lassan húsz éve van a szakmában), McDonagh több színdarabjában is játszott korábban.
A mindössze 27 perces darab játékideje egyébként pont megfelelő: se nem túlnyújtott, se nem túl rövidre szabott. Egyébként is a forgatókönyv az egyik legnagyobb erőssége ennek a filmnek (McDonagh valószínűleg jó helyen állt sorba, mikor odafent a tehetséget osztogatták). Minden egyes karakter a helyén van, sőt itt jön ki igazán az a nagy igazság, hogy nem kell egész estés film ahhoz, hogy kiváló karakterábrázolást lássunk a vásznon. Apróság de szintén nagy ötletnek tartottam, ahogyan a történet végén viusszautaltak az elejére, vagy mekkora klasszik volt már a felfúvódott tehén sztorija, a számos popkulturális utalás (Tony Curtis, he’s fucking ancient and he’s still having kids!), az egészen pontosan hat darab haláleset (erre utal egyébként a cím is, bár ebbe a spoilerek miatt nem mennék bele, max. majd kommentben).
Az alaphangulat ugyanolyan zseniális mint az In Bruges-nél: a történet szándékosan eltúlzott elemeit, az elborult karaktereket, illetve a furcsa történetet kiválóan ellensúlyozzák az egyszerű ámde lélegzetelállítóan gyönyörű vidéki táj képei. Az operatőrnek illetve a rendezőnek külön plusz pont, amiért képesek voltak megteremteni illetve kihasználni az egyáltalán nem hétköznapi történet és az egyszerű ír táj közötti hatásos kontrasztot (egyébként pont ez az extrém történet-környezet ellentét adta az In Bruges báját is!).
Nos azt kell mondjam, hogy a Six Shooter az elmúlt évek egyik legnagyobb meglepetése (az a poén, hogyha nincs az In Bruges, soha a büdös életben nem hallok róla, pedig ezt a McDonagh csávót egyszerűen vétek lenne figyelmen kívül hagyni, mivel egy übertehetségről van szó!). Zseniális rendezői bemutatkozás ez, mely legalább olyan profi munka mint az előbb említett In Bruges, és melyet minden magára valamit adó filmrajongónak látnia kell. Még több ilyet kérnénk, Mr. McDonagh! 9/10
Miket nem olvas az ember… Kinyitom a Google Reader-emet, aztán mit látok: Sigourney Weaver - aki korábban kerek perec kijelentette, hogy Ripley karaktere kifújt (”Let Ripley rest”), most azt nyilatkozta az egyik brit magazinnak, hogy bizony bevállalna ő még egyet, ha kapna egy jó sztorit meg egy olyan rendezőt mint Ridley Scott (utóbbi egyébként szintén belelkesült a témától).
Na de itt van kérem a tízmillió dolláros kérdés: kell-e nekünk egyáltalán még egy Alien folytatás, főleg azután, hogy a két Alien vs. Predator film eléggé megosztotta a közönséget és a kritikusokat is. Mi lenne a jobb szerintetek? Alien 5., AVP 3. vagy hagyjuk a fenébe az egészet?
Nagyon stílusosan összevágott kis trailer ez, érdemes megnézni! Fernando Meirelles (Isten városa, Az elszánt diplomata) legújabb filmjéről van szó, aki nem tudná.
A sztori szerint különös járvány üti fel a fejét egy amerikai nagyvárosban: aki megkapja, azonnal megvakul. A hatóságok a fertőzötteket karanténba zárják egy elmegyógyintézetben, ahol aztán egy spontán mini társadalom alakul ki, melyben az erősek átveszik a hatalmat a gyengék felett, és teljesen sakkban tartják őket. Egy fiatal nő azonban immunis a fertőzésre, és titokban tartva ezen tényt, követi férjét a fertőzöttek közé, ahol csatlakozik egy kis csapathoz, és megpróbálnak együtt elmenekülni, miközben a káosz a városban egyre csak nő…
HD trailer errefelé. Bemutató 2008. szeptember 26-án a tengerentúlon.
A Variety információi szerint mindenki kedvenc kultrendezője az Inglorious Bastards-on kívül egy másik remake projektbe is belefogott, olyannyira, hogy egyelőre nem tisztázott, melyik is kerül hamarabb a mozikba: Tarantino mindenesetre ígéri, hogy 2009-ben még a Jézuska előtt bekopogtat a mozikba vagy egy rakás II. világháborús fegyenc, vagy…
Ki a rendező: Timur Bekmambetov, akinek a nevét igazából 2004-től kezdték el memorizálgatni a kritikusok, mikor is Éjszakai Őrség nevű fantasy-jával rázta fel az orosz filmipart. Két évre rá leforgatta a második részt, a Nappali Őrséget, és a trilógia befejező darabja is készül már. Penge Borisz honfitársa amúgy leginkább filmjeinek egyedi látványvilágáról ismeretes, különös tekintettel az akciójelenetekre, melyek egyrészt magasról tesznek a fizika törvényeire, másrészt pedig igen kevés pénzből elő tudja őket állítani Timur bácsi és stábja (bár tény, ezt 2001-es The Arena c. filmjénél még playmate-ekkel érte el).
KOMMENT